Читать онлайн
Rejtelmek (2. kötet)
Rejtelmek (2. kötet)
Mari
– Nem szabad, meglátják.
– Kik, a madarak?
– A madarak.
Csakugyan, egy apró sármány előttük a homokban, egy csoport pipiske fölöttük az orgonabokron, tolakodó vigsággal nézett rájuk.
Apró szemükkel beszéltek is.
«Nini, milyen különös, hát ezek a szörnyü nagy valakik mit csinálnak?»
Egy kis leány volt, meg egy magas fekete ur. Csókolództak, azt csinálták. Előszörre cselekedték, hát egy kissé szertartásosan ment a dolog. És azonfelül a leány most csókolt meg idegen férfit először életében. Olyan boldog volt, hogy majd leroskadt az izgatottságtól, de az első roham után már tudta védelmezni magát. Az ut sürü bokrához támaszkodva, maga elé kinyujtotta keztyüs kezeit:
– Csitt, már itt vannak, valaki hallgatódzik.
Ő hallgatódzott pedig. Aranyos barna szemeit megerőltetve, nézett szét a szigeten. Beteg nem volt már a tölgyek alatt. Költöző madarak csaptak zajt utikészülődéseikkel és őszi napfény kutatott a hervadt lombok között: van-e még valahol élet, vissza kell-e térnie még? Mehetett aludni bátran, pusztulás volt már mindenfelé. A rózsaligetben rothadtak a kései rózsák, mielőtt kinyiltak volna. Nehéz, édes illatukat beszivta a leány és szinte sirhatnékja támadt. Olyan boldog volt, hogy szőke pillái alól egyszerre kigyöngyözött a sirás. Nem védte magát többé és a férfi nem támadta ismét. A lány, anélkül, hogy kérdezték volna, mondta:
– Szeretem, régen, nagyon.
Csak kezet fogtak egymással, mert a szigeti lóvonat zörgését hallották már. A sárga fák között, a kupéban: a leány édes anyjának piros kalapja és apjának kövér, fehér arcza volt látható.
Visszafordultak, a leány kiáltá az érkezők felé:
– Apa, mama, ugy-e, hogy mi hamarább itt vagyunk!
I
Estefelé hagyták ott a szigetet és nem mentek haza, hanem egyenesen Rennerékhez. Gyalui egészen a kapuig kisérte őket és ott nagyon udvariasan elbucsuzott a leánytól.
– Isten önnel, Mari nagysád!
A nagysádnak egy kissé zokon esett, hogy azt kellett mondani:
– Jó napot, Gyalui ur! A mikor azt szerette volna mondani: Isten veled, édes! Avagy még ezt sem, hanem egyszerüen, szó nélkül elmenni vele oda, a hová ő megy. Sétálni, járkálni, beszélgetni folyton, örökké!
Szinte boszusan lépett be asszony-testvére lakásába. De a lakás különös csendessége egyszerre visszazökkentette mindennapi hangulatába. A szobák ajtai zárva voltak, a cselédek sehol. Kopogtatniok kellett. Testvérének férje jött ki, rideg, de mosolygó arczczal:
– Megtörtént, mikor elmentetek, váratlanul.
– Fiu? – kiáltott a mama és egy rántással lelökte magáról felöltőjét és kalapját.
– Az.
– Ágnes?
– Jól van.