Читать онлайн
Századunk magyar irodalma képekben: Széchenyi föllépésétől a kiegyezésig

Sándor Endrődi
Századunk magyar irodalma képekben: Széchenyi föllépésétől a kiegyezésig

Kedves barátom!

Szinte félve ajánlom neked ezt a könyvet, mely nem szakmunka, csak olyan olvasmányféle. Most, a végzett munka után, ezer aggodalom fog el: azzá lett-é ez a könyv, aminek gondoltam, terveztem?

Eredeti czélom az volt vele, hogy átlelkesítsem az irodalomtörténet száraz anyagát s könnyed, vonzó formákban dolgozzam fel a benne rejlő tartalmat. Nem a tudós világ, hanem a nagy közönség, – főkép a serdülőifjuság meg a nők számára.

Ugy láttam, hogy ezen a téren eddigelé vajmi kevés történt, holott a természettudományi s történelmi társulatok a magok pompás kiadásaival már régóta eredményesen működnek ily irányban. Sőt ez utóbbi társulatnak egy alkalommal a Kisfaludy-társaság is segítségére jött, midőn a magyar nemzet népszerüen megirandó történelmére pályadíjat tüzött ki és Varga Ottó könyvét megkoszoruzta. Tudtommal azonban az irodalomtörténet népszerüsítésére eddig még nem gondolt.

Egyetlen művet ismerek, melyet irója ugyanezzel a czélzattal irt és adott ki: Jámbor Pál két kötetes irodalomtörténetét. De talán ez tulságosan is tárczaszerű, nagyon is pongyola és sok tekintetben teljesen felszines. Az idő régen tulszárnyalta. Azóta az anyag is felszaporodott, megváltoztak az igények, és, hála Isten, mássá lett az izlés.

Az Athenaeum, mely már évtizedek óta minden irányban nagy buzgalommal szolgálja nemzeti irodalmunk ügyét, ujabban a párisi kiállításra szánt franczia nyelvű kiadványai közé két kompendiumot vett tervbe: egy népszerüen megirandó Magyarok Történetét s egy magyar irodalom-történetet. Ez utóbbiból a Széchenyi föllépésétől a kiegyezésig terjedő korszak megirásával engem bizott meg.

Midőn a munkát elvállaltam, tudtam, hogy nem közönséges feladatra vállalkozom. A kor, melynek irodalmi mozgalmait rajzolnom kellett, nagy darab történet s a rendelkezésemre álló tér aránylag csekély volt. Mily bonyodalmas társadalmi és politikai viszonyok! a lángelmék és tehetségek mennyi küzdelme! mily sokféleség, mennyi részlet mindenütt! Szinte féltem, hogy az adott keretek közt össze fog szükülni és zsugorodni a kép, mely a valóságban hatalmas és nagyszabású.

Ezer aggodalommal kezdtem a munkához, de nem hiányzott a kedvem se hozzá. Bizakodva, csüggedve haladtam előre. Ugy akartam megirni, ahogy szeretetem érezte és látta a dolgokat. Szines vázlatokban próbáltam megrögzíteni egy-egy irónk arczképét, – inkább működésének egészét láttatva s jelentőségét szemléltetve, mintsem kiterjeszkedve apróbb részletekre. Bizonyos méretek és arányok szigorú megtartása is nehezítette a dolgomat. Nem az szerzett gondot: mit irjak meg? inkább az: mit hagyjak el?

Ami végül a formát illeti: nem irányított más, mint a saját egyéni izlésem. Ez lehet gyarló, kevésbbé kimívelt, szükkörű, – talán ingatag és bizonyára tökéletlen, – de én jóhiszemünek tartom s úgy érzem, bizonyos elvek és meggyőződések, melyek az igazságot kivánják szolgálni, nem hiányoznak belőle.

Minden jóakaratú vesződségem daczára azonban végzett munkámat nem tartom egyébnek egyszerű kisérletnél. Hibáit, hézagosságát, sokféle gyarlóságait magam érzem legjobban. De talán mégsem dolgoztam egészen haszontalanul. Az a remény hiteget, hogy valaki más, erősebb, rátermettebb tehetség, kedvet kap e kisérlet után jobban megcsinálni azt, amit én nem tudtam jobban.

Még egy felvilágosítással tartozom. Könyvemnek nagyobb a czime mint a tartalma. Ez azért történt, mert ha munkámat a nagy közönség, kinek voltaképpen szántam, jó szivvel fogadja: szándékom hasonló modorban megirni az előző részt, Kazinczy föllépésétől Kisfaludy Károlyig s a befejező részt, a kiegyezéstől napjainkig.

Ám a holnap Isten kezében van, szintúgy a jövő titka: hogyan fogadják könyvemet? De te, tisztelt barátom, ki a magyar irodalom-történet egyik legmélyebben szántó munkása vagy s a nemzeti kultura szolgálatában dicsőséggel futottad meg eddigi pályádat, – te, barátom, fogadd szivesen, mert igaz szeretettel nyujtom neked és fogadd elnézéssel, mert nem kiván több lenni, mint egy levél koszorud árnyékában.

Budapest, 1899. október 31.

Endrődi Sándor.

ELSŐ RÉSZ

I
SZÉCHENYI ÉS KORA
1791–1860

Az a félszázad, mely a magyar irodalom legujabb korát alkotja, fölér egy uj honfoglalás dicsőségével. Százados mulasztásokat kell helyrepótolnia a századokon keresztül bénaságra kárhoztatott magyarnak. Minden tengett, minden poshadt. A közszellemnek oly félelmes aléltsága volt mindenütt észlelhető, hogy szinte lehetetlenségnek tetszett a fölocsúdás ebből az iszonyú lethargiából. Egykorú irók vallomásai szerint: oly idők voltak ezek, midőn a rosszak bátran követhettek el minden gonoszságot s a jók jóformán nem tehettek semmi jót. A nemzet szomoru kicsinységek közt forogván, semmi nagyobbra nem törekedhetett. A hatalom roppant súlya letördelte vágyai és akarata szárnyait s a félelem, mely minden nagynak és felségesnek születését akadályozza, csak földszint másztatta a lélek tehetségeit.

A bécsi nemzetellenes kormány valóban minden lehetőt elkövetett arra, hogy a magyar nemzetet anyagi értelemben: végkép talpa alá szegje és politikai értelemben végkép megsemmisitse. Egy óriási parforce-vadászat volt ez, melyben a nemes vad – az agyon marczangolt magyar – ezer sebtől vérzett s végül aléltan leroskadt. A mívelt világ haladásától messze elmaradva, nemzeti voltából és erejéből teljesen kiforgatva, jogaiban és szabadságában megcsufolva, avult és fentartó erő nélküli intézményei közepett, nyomorún vérzett és tehetetlenül. Mentsvárnak jóformán csak az irodalom maradt, – de boldog Isten! minő irodalom! Tehetett-e mást, mint dadoghatott ez a nyelv, melyet az előkelők megvetettek, a nemesség nem használt s maguknak az iróknak legnagyobb része is csak félve és tapogatózva kezelt. Az ugynevezett míveltebb és tanultabb körökben (mily bitang és hazafiatlan ez a két szó azokban az időkben!) a latin, franczia, meg a német beszéd járta.

Valóban, nem lehet e kort eléggé sötéten szinezni. Mindenki belenyugodott a közélet e sivárságába; senki sem hitt jobb napokban. Itt-ott fölhangzottak ugyan a meddő panaszok, itt-ott buslakodtak és elméláztak az emberek, de mindez nem változtatott semmit a dolgok folyásán. Sohasem volt alkalmasabb idő arra, hogy odafent Bécsben, a hol az alkotmányos Magyarország beolvasztásának gondolatáról egyáltalán nem tudtak lemondani, mindent megpróbáljanak és mindent merjenek.

És mertek is. Úgy látszott, többé nem kellett félni semmitől. A koronákat ingató forradalmak, az európai népháborúk lezajlottak; a reakczió mindenütt diadalát ünnepelte. Metternich összeszorító, fojtogató és erkölcstelen politikájának többé semmi sem állott utjában. A szabad társulást, szabad szót és gondolatot kémek és könyvvizsgálók nyomták el; az alkotmányos jogokat gyülölködő erőszak tette tönkre, – a vagyont mesterségesen előidézett devalvácziók. Mi kellett még egyéb, hogy vakmerőn elszánják magukat a végsőre is: országgyülés hozzájárulása nélkül, udvari parancscsal szedni be az önkényüleg fölemelt adót s szedni az ujonczokat?

A nemzeti sülyedés e mélységei felett komor gondolatokba és sötét látományokba merülve állt egy ismeretlen fiatal ember: gróf Széchenyi István. Hangulataira és érzelmeire költő, a szó legjava értelmében; akaratára nézve maga a törhetetlen elszántság: ujjáalkotni pusztuló hazáját; – egészében véve pedig a magáról megfeledkezett nemzet eleven lelkiismerete. Igen. Ez a nagy és büszke szellem, mintha merész és rengetegekbe vesző utjait a gondviselés jelölte volna ki, maga szenvedte át nemzete minden nyomoruságát, de ugyanekkor, felséges vizióiban, átérezte annak minden erejét is. Az előkelően tétlen élet s az erkölcsi léhaságok utjáról – lelkében végtelen ürt érezvén – hamar letért s a nagy elhatározások himnuszával fordult istenéhez: »Hatalmas birája a földnek, a megfoghatatlan mindenségnek, a ki előtt bámulattal és imádással leborulok és csak gyöngeségemnek, aggódva dobogó szivemnek vagyok tudatában: hagyj az erény, a tökéletesedés felé jutnom! Add nekem a benső vigaszt és a lélek csöndes békéjét, mely nélkül az ember a te szemlélésedben nem élhet, erősitsd meg gondolkozó tehetségemet, hogy tiszta képzelő erő által hozzád fölemelkedjem, jóságodat és nagyságodat megismerjem és létemnek indokát felfogjam. Tisztitsd kedélyemet előitéletektől és töltsd meg szivemet határtalan odaadással és szeretettel az összes emberiség iránt! Vonj te magad fátyolt lefolyt életemre s hagyj kalandjaimból, hibáimból és vétkeimből tisztulva uj életet kezdenem!« Hát imádkozott-e ember valaha meghatóbban? – Szinte ideges, emésztő lázzal fordult nem ismert, csak sejtett hivatásának ideáljaihoz. Szivét mélységes fájdalmak szaggatták, agyát égető kételyek dúlták, – sokáig tusakodott, tétovázott, de mindig figyelt. A gondolatok és eszmék világánál kereste az igazság ösvényét s lelkével ráhajolt a mélységekre, melyek a jövőt takarták. Hallgatódzott. Hátha ott, valahol az árnyban, az ismeretlenben, a biztató életnek valamely zaját hallaná!

És meghallotta. Úgy rémlett, mintha a történeti szellem, a vérig sebzett nemzeti önérzet megmozdult volna az emberekben. Tolongás támadt. Eleinte csak a nemesi udvarházakban, keresztelők, lakodalmak alkalmával, majd a vásárokon, azután a vármegye-gyüléseken, végül az egész országban. Metternich önkényes katonaállitási és adószedési rendeletei megtették a maguk hatását. Hazafias szózatok hangzottak el. Lelkes jelenetek játszódtak le mindenfelé a zöld asztaloknál. Tizenöt megye bátran és határozottan ellene szegült az alkotmánytipró merényleteknek és törvénytelenségeknek. S hiába akarta a bécsi kormány hűtlenségi perbe fogatni őket. A királyi ügyigazgató, kinek becsületes magyar neve Németh volt, nem talált olyan paragrafust, melynek alapján elitélhette volna a törvényes lázadókat. Felküldte hát a felsőbb parancsra mégis elkészitett periratokat úgy, hogy az idézendő törvényczikkek helyét üresen hagyta. S mikor ezért Ferencz, magyar király, a ki különben magyarul egy szót sem tudott, ad audiendum verbum regium maga elé idéztette, a fejedelmi dorgálásra nyugodt lelkiismerettel válaszolta: »Tudom, hogy felséged kezében van az életem, de hazám joga s királyom becsülete drágább előttem az életnél.«

Ez az idők jele volt. Az emberek a rendkivüli nyomás következtében elvesztették türelmüket. A letepert óriás megmozdult s kényelmetlen helyzetében az – öklei után nézett. Többé nem zokszó sirt fel ajkán, hanem a harag hangjai: Hát ezt kapjuk hűségünkért, áldozatainkért?.. Ugyanekkor valami más zaj is volt hallható, mely bátoritólag vegyült a politikai élet küzdelmeibe. Az irodalom egy-egy kiváló jelese mélyen átérezte kora nyomoruságait s érczes, erős hangokban fejezte ki a közérzést. Berzsenyinél »vértorral« akar »uj világot alkotni« Szilágyi haragja; Kölcsey lantján egy csodaszép Himnuszban nemzeti imává lágyul a honfi-bú s több költőnk – közöttük a dicső Vörösmarty – lelkes hexaméterekben robogtatja fel a hajdani nagyság diadalmas hőseit.

Széchenyi nagy lelke jól hallotta ez örvendetes hangokat, az álmaiból bontakozó nemzet szive dobogását, s a magával vivott harczokban megedződve, mély és hatalmas tekintetét az égről a földre vetve, egész életét, élete minden gondolatát nemzete dicsőségének áldozva, szakadékok és mélységek között megindult az ismeretlen jövendők felé. Töretlen, vad utakon, ormótlan sziklatömbökön igy haladna egy rengeteg arányú, tömérdek lelkü hős, – maga is csoda a csodák között. Lépteitől döng a honi föld, alakjának körvonalai visszaverődnek a hajnalodó felhőkről.

Jól tudta, hogy mindaz, a mit akar, nem történhetik meg egyszerre, sőt lassan fog megtörténni. De meg fog történni. Bizott istenében és magában. Mentől nagyobb s leküzdhetetlennek látszóbb akadályok torlódtak eléje: annál inkább nőtt szivében a tettvágy s agyában a dacz: megbirkózni minden nehézséggel. Utazásai egyikéből visszatérve, borzadozva látta, hogy honfitársai mily ifjak a tapasztalásra s mily vének az energiára. Gyengék, tudatlanok, sőt rosszak, s a mi még rosszabb: úgy rémlett, sejtelmük sincs erről az elaljasodásról. »Ezeket a dicsőség utjára vezetni szinte lehetetlenség!« kiált fel keserüen, de már a másik pillanatban birkózik a – lehetetlenségekkel. Fölsiet a végre összehivott pozsonyi országgyülésre s midőn ott – a követek kerületi ülésén – épp egy fölállítandó magyar nemzeti akadémia tervéről folyt a beszéd, föláll s mint a tettek politikájának embere, csak ennyit mond: »Nekem e helyen ugyan szavam nincs, de ha oly intézet állíttatik, mely a magyar nyelvet kifejti s azzal segiti nemzetünk magyarrá tételét: birtokaim egy esztendei jövedelmét áldozom reá.« S e percztől fogva ott van mindenütt, a hol cselekedni és dolgozni kell. Tizenhatszor fordul meg Angliában, a világipar és politikai szabadság nagy iskolájában s mint nemzetének csakugyan első napszámosa: garmadával hordja haza tapasztalata kincseit, az életrevaló és gyakorlati ideákat. Forradalmat idéz elő az eszmékben, intézményekben, közszellemben, – a gazdaság, ipar, vállalkozások, közlekedés, – az anyagi és erkölcsi fejlődés minden terén. Teremtő szavára uj világ épül a régi romokon, megdől az ősiség, lehull a jobbágyság láncza; a központban s országszerte szellemi gyülhelyek támadnak. Meghonositja, a lóversenyt, megélénkiti a sport minden nemét, – megteremti a magyar társaságot. Közjognak, egyháznak nem vetődik fel oly kérdése, mely első harczosai közt őt ne találja. Mindenhez hozzá szól. Nincs neki nagy és nincs neki kicsiny. Ma azt vitatja, hogy Magyarország és Ausztria vegyesházassága mégsem megvetendő viszony, holnap meg arról beszél: mily illetlen az utazóknak a gőzös fedélzetére pökni, holott épp úgy pökhetnének a Dunába. Ma a conservativek, holnap a szabadelvüek, azután az ultrák közt hirdeti elveit. Oly kápráztató mozgékonyság, hogy szinte zavarnak látszik.

De, mint egyik nagy kortársa, b. Kemény Zsigmond mondja róla: »ki Széchenyi szellemét par force az egyes tények mezején akarja utolérni, úgy jár mint Sziczilia némely kies völgyein a kopók: – elveszti a vad nyomát a virágillat miatt«. Az ő szétáradó, ezer alakú tevékenysége, ez a sok egymást keresztező szövevényes út kivétel nélkül mind egyetlen központi eszméhez, egyetlen igazán nagy czélhoz vezet: dologra fogni a »rozsdáiban elsülyedt« magyart s szellemét kifényesiteni a dicsőséges munka barázdáiban. Végső elemzésében egy felséges, valóban lángelméhez méltó szerep: megmenteni a magyar fajt az emberiség számára s fölemelni szégyene szennyéből a művelt népek sorába. Ime az ő szent hivatása, az ő dicső küldetése, az ő nagy álma, hite és ereje.