A menekülő Élet
Endre Ady




Endre Ady

A menekülő Élet





A SZŰZ PILÁTUS





KÖSZÖNET AZ ÉLETÉRT


		Van-e szebb élet, mint a másik,
		S nem mindegy-e akárhogyan
		Verjük magunk az elmulásig?

		Úgy siratom azt, amit sírtam,
		Olyan nagy vétek a sirás:
		Esti vezeklés hajnal-pirban.

		Aki él, az mind, mind örüljön,
		Mert az élet mindenkinek
		Kivételes szent örömül jön.

		Én vétkeztem, százszor vétkeztem,
		De már jön a megjobbulás,
		Már az örömet látni kezdem.

		Már megragyog fénnyel az élet,
		Mindennemü és mindenkié:
		Milyen nagy, áldott fényességek.

		Akárki helyén éltem volna,
		Életem éltem egyaránt,
		Ujjongva avagy panaszolva.

		És akármi is fog már jönni,
		Mielőtt végleg elmegyek,
		Meg fogom ezt szépen köszönni.




DALOK A LABDATÉRRŐL



I

		Valamikor labdatéren
		Hét fiuk ha összekaptunk sorshuzáson,
		Ki az az egy nem osztozó
		Labdaverő boldogságon,
		Ki az az egy, ki ne játsszon,
		Engem dobott ki a sors,
		Mindig engem, mindig engem.

		Kövér könnyel, sovár vággyal
		Víg hat körűl leskelődtem, ténferegtem.
		Most is, most is víg hat körül,
		Kik nem hatan: százan, ezren
		Lapdát vernek víg-feledten
		Csak ugy kussoltat a sors
		Mindig engem, mindig engem.


II

		Ni, most a labdatéren
		Milyen gyorsak a fiuk
		És még szebben kacagnak,
		Miként a régi hatok.
		Milyen, milyen szent volna
		Utódomat meglelni,
		A kitudott, kis senkit,
		Fölösleges nem-játszót
		És szólni hozzá vigan:
		„Fiacskám, meglátod majd,
		Lessz egy nagy labdajáték
		S ott te leszel a vezér,
		Repülsz, miként a labda
		S rikoltsz, mint egy víg rigó,
		S ha majd nagyon elfáradsz,
		Keresed a hatokat,
		Keresed s nem találod;
		Igy van ez jól, fiacskám.
		Régi hét fiuk közűl
		Ime, engem tartott meg
		A fő-fő Labdaverő
		S a többit szépen, ifjan
		Kiverte a játékból.“
		Igy szólnék utódomhoz.
		De bár bejártam százszor
		A régi labdateret,
		Nem lelem, nem találom.
		Talán más most a világ,
		Nincs játékból kitudott
		Csenevész, sárga fiu.
		Pedig, nagy Labdaverő,
		Én titkos, nagy Jehovám,
		Úgy szeretném az ilyet
		Mindet összegyüjteni
		S egy vígságos játékban
		Egy utolsót játszani.




FELELET AZ ÉLETNEK


		Már új utálatok se jönnek,
		Nagy csapások meg nem csufolnak,
		Kopott, silány, hivatlan vendég
		Penészes portámon: a Holnap
		S roskadott vállamon: az Élet.
		Csodálkozom, mikor beszélek,
		Vagy mást merek unt szóra hozni
		És hogy még tudok csodálkozni.
		Néha, ütötten, mintha várnék
		S táncol előttem halvány-halkan
		Futós időkből néhány táncos,
		Zárt szemű és hűlt lábu árnyék,
		Ezekkel is már leszámoltam,
		Csak voltak ők és én is voltam
		Táncok korában, hős időben.
		Csak olykor-olykor ébredeznek
		Egy-egy versfaló messzi nőben,
		Kiktől bókokat hoz a posta,
		Kik unalomból kalandozva
		Verik meg a vén kapus várat.
		Egy szemrehányás, késett zokszó,
		Elhalt hangu baráti kérdés
		Jön-jön még s több váltó-lejárat.
		És siratás, keserü száj-íz,
		És a „mi lessz?“ – re vállat vonva
		És nézvén látni nem akarni,
		Kergűlt a szív és az agy lomha.
		Böngészem a hirlapok sorját,
		Semmit se bánok, őrzök, értek.
		Ürülnek a boros edények
		Íz, szomjuság és mámor nélkül,
		Se nem dühödik, se nem békül
		Közömbös, borult, szegény lelkem.
		Küldött az Élet: megfogadtam,
		Parancsokat rótt: teljesítvék,
		Kérdezett és ime: feleltem.




A SZŰZ PILÁTUS


		Jaj, felejtek és görbe szájjal
		Fanyargok én, aki a szitkot
		Fohásszá avattam s a titkok
		Bősz száju harsonája valék.

		Leveleimet elégettem,
		Multamat a Multba kavartam,
		Akaratom mind elakartam
		S unom a rest, döcögő Jövőt.

		Unom már az emlékezést is
		S a bánást bűneim fölötte,
		Sok fogadkozásom: „örökre“,
		Sok, pazarolt, régi csókomat.

		Kit látok, másnak-váltnak látok
		S énemben bámulom a régit,
		Mint egy öreg mesét: „beszélik“:
		Óperencián is túl talán.

		Minden úgy csittul, mulik, szürkül,
		Mint amit rőt mező védelmez:
		Ma már a Halál sem félelmes
		S szégyenlem, ha föl-fölijjedek.

		Tán-holnapi végem mosolygom
		S én, a szegény, megcsalt borissza,
		Mint egy Isten úgy nézek vissza,
		Által, eldobott életemen.

		Ami mámor volt, nem sajnálom,
		Ami józanság, az se késett,
		Se barátot, se feleséget
		Utamra nem ráncigáltam én.

		Mosom kezeim, szűz Pilátus,
		Felejtek, jaj és megbocsátok,
		Csók, pénz, hit, bűn, nem várok rátok,
		De nem várok már magamra sem.




A MEGABRONCSOZOTT LÉLEK


		Bizony, ha élek,
		Talán én is lantot cserélek,
		Hiszen még máma
		Abroncsozza lelkem a fáma.

		És hogyha holnap tetszenék,
		Jönnének más húrú zenék,
		Új hírek és új aggodalmak.
		De befűtött az Úr a dalnak,
		Ha ilyen könnyen lebben el
		A hit, a máj és a tüdő
		S mint költők hívják: a kebel.

		Bizony, ha élnék,
		Életemet halálnak vélnék,
		Mert élnék ócskán
		Túl minden ringy-rongy földi jócskán.

		És hogyha holnap tetszenék,
		Van élet és halál elég.
		Van összvére e szép kettőnek
		Szülő-ágynak és temetőnek.
		A bölcs ember sírva mulat,
		De végül minden egyszerü:
		Egy úri, hősi mozdulat.

		Bizony, ha holnap
		Hír-abroncsaim szétbomolnak,
		Szabad-szebben
		Lélek nem hullt szét lelkesebben.




A VÁR-ÚR SZEMÉREMÖVE


		Fájdalmas betegség,
		Örökös, barna cikkázása
		A Halál-villámoknak,
		Ki szereted a jaj-muzsikát,
		Az átkozódó Jóbokat,
		A sebes Lázárokat,
		Fájdalmas, hosszú betegség,
		Te vagy az Élet,
		Mert te vagy az Élet
		Hű várnagya, ki jól vigyáz
		A portyázó vár-úr
		Kikapós, léha asszonyára.
		Hajh, fájás nélkül
		Az volna az Élet,
		Ami a fáradt kurtizánnak
		A legszebb ifjú
		Szerelmi, szent dühe:
		Semmi.
		És én jajgatva is,
		Egeket káromolva néha,
		Mardosva, tépve,
		Sujtva a Halál-villámoktól,
		Érzem benned az Életet,
		Érzem, hogy te vagy az Érzés,
		Akit azért kaptam,
		Hogy az Életet soha-soha
		Érezni el ne üttessem,
		Míg élek.
		Óh Élet hű várnagya,
		Fájdalmas betegség,
		Köszönöm, hogy rámlakatoltad
		Élet-uramnak
		Szemérem-övét.




A MEGŐSZÜLT TENGER


(„Fölforralja a mély vizet, mint a fazekat és a tengert olyanná teszi, mint a képírók mocsára. Maga után hágy világos ösvényt úgyannyira, hogy aki látná, azt vélné, hogy a tenger megőszült.“ Jób könyve 41.)


		Megőszült tenger, ez volt a vak remény:
		Úgy hagyni vénen a tengert,
		Hogy jajgasson,
		Hol erős karral habjába csaptam én.

		Hogy megőszülten tépje ezüst haját,
		Hogy szánják a megőszült tengert,
		E megőszült,
		Halálraijjedt, óriás banyát.

		S ha jön elétek az aggok serege
		S kérdi, mi lelte a tengert:
		Mondjátok meg,
		Hogy itt úszott az Isten szörnyetege.

		S mégis képírók képén mocsár, romok
		S mégis nézzétek a tengert:
		Kissé ősz lett,
		De, hajh, semmi, de semmi sem változott.

		Úgy csapott belé, mint az Isten nyila
		Valaki s nézzétek a tengert:
		Képíró-mű
		S rajta néhány úri hal-familia.

		Óh, én bibliám, mégis maradj titok
		S ha nézik a megőszült tengert,
		Mondd, hogy egyszer,
		Egyszer tán mégis valami jönni fog.

		Egyszer talán majd nyilik az Úr ege,
		Egyszer tán átszeli a tengert
		Villám-csíkban
		Az Isten sujtott s kedvelt szörnyetege.




TÉLBE-HULLÓ EMBER VÁGYA


		Napjaim: koldus, Télbe-hulló,
		Csöndes, elszánt betegek,
		De vidáman zúgnak körültök
		Tavaszi csergetegek
		S futó hó alól zöld kacsint.

		Meggondolom, hiszen a láz: láz
		S én mégis csak roncs vagyok
		S kezdődő Télben várt Tavasszal
		Mindhiában baktatok
		S aligha érek már Tavaszt.

		De csergő, friss álmaim vannak
		S tépik Tél-est biborát
		S rohannak utánam kölykökként
		A nyilandó ibolyák:
		Hát hogyha együtt érkezünk?




A TÁVOLI SZEKEREK


		A Hold egy óra mulva jön föl
		S a nagy országút verett,
		Városba vivő, köves útján
		Jönnek
		A távoli szekerek.

		Följött a Hold, muzsikák szólnak
		És őszi harmat pereg
		S nyikorogva, fehér Hold-fényben
		Jönnek
		A távoli szekerek.

		Ki álmában a Holdnak fordul,
		Nyugtalanul szendereg,
		Mikor távolról iparkodva
		Jönnek
		A távoli szekerek.

		Városba tartnak adni, venni,
		Rossz kerekük nyekereg,
		Nyikorogva és nyekeregve
		Jönnek
		A távoli szekerek.

		A Hold elfordul, hajnal lessz már
		S a hajnalban egy sereg
		Villamos lámpa alszik el, ha
		Jönnek
		A távoli szekerek.

		A városban ébrednek kinnal
		Szegény, törött emberek
		S várják azokat, akik jönnek
		Jönnek
		A távoli szekerek.

		Leesik a Hold elfáradva
		S a Nap, mint bibor, kerek,
		Kacagó csoda hág az égre:
		Jönnek
		A távoli szekerek.




NYÁRDÉLUTÁNI HOLD RÓMÁBAN


		Sandítva száll Rómára
		Fecske-raj-követséggel,
		Vigyorog vígan széjjel
		Nyárdélutáni Hold.
		Nagy kékség és pirosság
		Most újból-újból hozzák
		Régből azt, ami volt.
		Szent mezők pára-fátylat,
		Hegyek álom-szint váltnak,
		Diadalok s romok,
		Nap s Hold közé beszőve,
		Hanyattan az Időbe
		Róma sürög-forog.
		Óh, gyönyörű örökség,
		Változó, ős, szent község,
		Urbs, te feledtető,
		Az én-élet poklából
		Lelkem-testem kilábol,
		Te, szent védő tető.

		Im, magam idehoztam,
		Védj és borits be mostan,
		Te szép, te bölcs, örök.
		Örökkön éltem, élek,
		Csupán hüvelyt cserélek,
		Mint Ulisszes-görög.
		Áldom a nyüzsgő Rómát,
		Mindennek átfogóját,
		Pulyásan is nagyot.
		Ma, hogyha úgy akarnám,
		Alkonyi álom karján
		Akár Remus vagyok.
		Nézem a mai nőket,
		A volt és lesz időket:
		Be régen élek itt,
		S be minden élet mindegy
		S a Hold már ismer minket,
		Vigyorog s nem hevít:
		Sandítva száll Rómára.




A SÁTÁN KEVÉLYE


		Életét végig gőgben élje
		A Sátánnak fölkent kevélye.

		Fakóan szirma ne omoljon:
		Piros virág volt: pirosoljon.

		Panaszra is görbülhet szája,
		De rugja meg azt, aki szánja.

		Komédiázzék, hogy ő elvet
		Egy-egy megtagadott szerelmet.

		S ha térdelve mondja imáját,
		Pattanjon föl, mások ha látják.

		Ha hisz és vár, remél és retten,
		Kiáltsa azt, hogy ő hitetlen.

		Ha szivébe kétségek szúrnak,
		Zengedezzen hitet az Úrnak.

		Sohse legyen asszony bolondja
		S ha él-hal érte, meg ne mondja.

		Ha futó csókra űzi ösztön,
		Százszor ájuljon, esküdözzön.

		Inség, betegség hogyha dúlna,
		Járjon-keljen, mintha vidulna.

		S Halál ha cirógatja csontját,
		Farsangolón járja bolondját.

		Ellenségeit udvarolja,
		Mintha aggodalma se volna.

		Krisztus tréfából se vezesse,
		Akik szeretik, ne szeresse.

		S ha az Élet már összemarta:
		Jött a Halál, mert ő akarta.

		(Sátán kevélye, szerencsétlen,
		Jaj, nem így éltem, nem így éltem.)




AZ ELZÁRT KIRÁLY-LYÁNY


		Mosolyom, e pajzán király-lyányt,
		Vén, bús kapukkal ime elcsukom,
		Arany-haját, nagy gyermek-szemét
		Utálom, irigylem és unom.

		Haját tépje, szemét kisírja,
		Hadd öregedjék együtt meg velem,
		Szokjék sötéthöz s maradjon el
		Tőle is a kandi szerelem.

		Emlékezzék, mikor csókoknak
		Volt balzsamos, ezer, napos napuk
		S csók-csengőre nyiltak szívesen
		S ifjasan a zárt tömlöc-kapuk.

		Fonnyadjon el gőgös pártája,
		Mely a csók-díj selyménél szennyesebb,
		S gyógyítsa meg vágyát az Idő,
		E bizsergő, enyhe, drága seb.

		S majd hogyha a kapuk kinyilnak,
		Felejtette légyen azt, ami volt:
		Megölelem a fonnyadt, ősz lyányt,
		Az aggszüzült, tört halál-sikolyt.




A BÉKÉS ELTÁVOZÁS


		Száritson ki szemükből a Nap,
		Kik egyszer is megnéztek.
		Ne hagyjon az én suta arcom
		Senkinek se szánó emléket.

		Sors-intézőm a Semmi legyen,
		Szem és fültömő Semmi,
		Adassék meg nekem vád nélkül
		S észrevevő vágy nélkül menni.

		Hangomat a Semmi igya föl,
		Mint az álmokat issza
		S az én gyönge, panaszos hangom
		Ne jajgasson senkinek vissza.

		Távozzak el én mindenkitől
		Megsemmisülve, szökve,
		Szemekből, fülekből távozzak
		Emlékek nélkül és örökre.

		Egy suhanás se árulja el,
		Mit lelkem úgyis titkolt:
		Valaki elment élet nélkül,
		Valaki elment, aki itt volt.

		Felejtsem el én is magamat,
		Nagyboldogan felejtsem,
		Önmagamból és a világból
		Szédülve, zuhantva leejtsem.

		Akkor se legyek majd senkié,
		De ne is legyek árva,
		Nézzek szép, hideg mosolygással
		Az én hívó, örök arámra.

		Nem voltam másé, se magamé,
		Arám: a hideg Semmi,
		Nincs jogom, hogy emléket hagyjak
		És, jaj, nincs jogom emlékezni.

		Feledt kérdésként, választalan
		Bukjam csöndbe omoltan:
		Ha nem voltam, ne vágyjak lenni
		S maradjak titok, hogyha voltam.




AZ ÓPERENCIÁS TENGEREN


		Pucér mellemet vágyom betakarni
		Felhőkkel mint az őszi, csöndes Ég,
		Ne táncoljon tovább az Élet rajta:
		Most már hadd jöjjenek a mesék.

		Száz méter lenne borotvált szakálam,
		Öreg az ajkam, fogam is hibás:
		Olyan kicsi tenger lett a szivemből
		S olyan nagy az Óperenciás.

		Hát megpróbálom magam befelhőzni,
		Szólni magamról unott a dolog,
		Gyűl és dohog őszi mese és felhő,
		Burkolt mellemre rágomolyog.

		Volt egyszer, sokszor, volt talán ezerszer,
		Hét mértföldes csizmáju hős, derék
		Királyfi, ki szabad mellel elindult
		És, himm-hámm, elnyelték a mesék.




ASSZONY ÉS TEMETŐ





SZIVEDET ISTEN SEGITSE


		Szivedet Isten belátáshoz
		Százszor segítse:
		Egy kurta évig élek tán még,
		Tán még eddig se.

		Mit kezdenék sok-sok más nővel?
		Hajrázva, újra
		Csinálnám a régi játékot
		Vágyva, borulva.

		De ha szám-íze régi volna
		S egy alkonyatkor
		Érezném ízét a te szádnak,
		Mi lenne akkor?

		Jaj, hogyha téged más pótolna
		Egyetlen egyszer,
		Te, de meg én is, be megjárnók
		Ily szerelemmel,

		Nekem, tudom, bármely nagy csók is
		Semmit se adna.
		De neked, szegény, szegény asszony,
		Jaj, mi maradna?




A FIAM BÖLCSŐJÉNÉL


		Hüs lugasban vén, nyári napon,
		Aludj, mikor az apád altat,
		Kicsi fiam:
		Felleg-bölcsőd sírva ringatom.

		Álom-testecskédet legyezem,
		Csókokra emlékszem, melyekből,
		Kicsi fiam,
		Nem hívott elő a szerelem.

		Hogy ködből vagy és sohse valál,
		Sohse fájt így szegény apádnak,
		Kicsi fiam,
		Közel lehet hozzá a Halál.

		Édes magzat-vágyak teltenek,
		Csak téged kiván már a csókom,
		Kicsi fiam,
		Aludj, aludj, vén apád beteg.

		Vén nyár, vén sors, magtalan apa:
		Akartad-e valaha látni,
		Kicsi fiam,
		Kóbor, bús apádat valaha?

		Halál leseng e nyári napon,
		Mintha én feküdnék bölcsődben,
		Kicsi fiam,
		S álom-arcocskád cirógatom.




AZ ŐSZ SZERELMEI



AZ ŐSZ PRÉDIKÁTORA:

		Nincs szebb az Ősz kiszimatánál,
		Őszi éneknél nincs szebb ének,
		Altató nótája a vérnek,
		S az Istennek nincs jobb dalosa,
		Mint az ifju és őszi féreg,
		Mely szól: „hihu, megyünk, megyünk.“
		Már öltözik valahol a tél
		S fagyos, roppant lábával topog,
		Még Ősz sincs s az ifju dalnokok,
		Estenden ha mélázik a szél,
		Zengik az Ősz szent, nagy himnuszát.


ŐSZI FÉRGEK KARA:

		Hihu, hihu, jaj már a Nyárnak,
		Hihu, megyünk, megyünk,
		Ezer ásók sirokat ásnak,
		De víg az énekünk.
		Hihu, hihu,
		Az Élet oly hiú
		S oly szép, mint őszi alkony
		S oly szép, hogy elmegyünk
		S oly szép az Élet-balkon
		Virágos párkányán át
		Bizton bukni a mélybe.
		Hihu, hihu, megyünk
		Danolva és nem félve,
		A mi szent muzsikánkra
		Ép lábu lessz a sánta,
		Nyár-életű az Ősz,
		Jámbor a nyári bősz,
		Minden kitárt, higgadt lessz
		És minden rendszeres
		Oltsd el a nagy lángokat:
		Szeress, szeress, szeress,
		Utólszor és kitártan,
		Nagy, ölelő könny-árban,
		Hihu, megyünk, megyünk.


AZ ŐSZ CSÓKJA:

		Jöjjetek, kik a karolásnak
		Fáradtjai vagytok, ám váltig
		Csókolni tudnátok a halálig,
		Kiknek a fogaik elvástak
		S ajkakat marni szeretnétek,
		Jöjjön minden szerelmi inség,
		Csalódás, bánat, éhség, vétek,
		Aki csak vágyakban maradt
		S én csókotokba csókolom majd,
		Az őszi Napot, magamat.
		S csodálatos, nagy csókolódzás
		Lessz az édes, őszi estéken,
		Mely nem fáraszt úgy, mint a nyári
		De telt lessz, mint tavaszkor, régen
		S fiatal csókok tébolyával
		Lép majd szívetekre a Tél,
		Miként a Tavasz ibolyával:
		Még csókol ajkatok s nem él.


ŐSZI FÉRGEK KARA:

		Hihu, hihu, jaj már a Nyárnak,
		Hihu, megyünk, megyünk,
		Oltsátok el a nagy lángokat,
		Szeressetek még egy utolsót,
		Még szól a mi víg énekünk:
		Hihu, hihu,
		Az Élet oly hiu,
		Megyünk, megyünk, megyünk.




ELDÖNTI A SORS


		Rossz vagy, vagy jó vagy?
		Nem születtem én kitalálónak
		S nem is születtem rossznak vagy jónak,
		De kedves, gyűlölt
		Hiábavalónak.

		Akarsz maradni?
		Én, jaj-jaj, hisz alig tudok adni,
		Igérni tudok és megfogadni,
		De beváltani?
		Inkább elszaladni.

		Téged szeretlek,
		Hogy Te szeretsz, nem is olyan fontos:
		Két ember s mind a kettő bolondos.
		Mi lessz velünk, majd eldönti talán
		A Sors, e bölcs, gondos.




ASSZONY ÉS TEMETŐ


		Valamit szeretnék:
		Dalolni víg dalát a nőnek
		És víg dalát a temetőnek
		Eldalolni.

		Magam akarnám
		Jó útravalókkal ellátni
		S az életbe belekiáltni
		A vígságot.

		A temetőnek
		Tán jussa lessz mihamar hozzám
		S a nőről vígan gondolkozván:
		Olyan mindegy.

		Édes anyámnak
		Azt üzenem, szép volt az élet
		S érdemes volt harcolni véled,
		Asszony-szerelmem.

		Derék, szép élet:
		Rossz némberé és jó anyáé,
		Ők igazak és ők a máé
		Mindörökkön.

		Hát hadd daloljak
		Harsányat és szépet a nőnek
		S testvérének: a temetőnek;
		Megérdemlik.




A VÉN CSAVARGÓ



1

		Farkasordító, gonosz télben
		Életem, ez a vén csavargó,
		Vergődik, fut gyilkos veszélyben
		Hajhó, nem éri hangom el.
		Rongyoltan és térdig a hóban
		Hol erre, hol amarra tart,
		Megáll, kis ereje fogyóban.

		Hajhó, egy útszéli keresztnek
		Támaszkodik a vén csavargó:
		Nem az ő útja, útatvesztett
		S ez a kereszt tán sírkereszt.

		S nincs más jel a vad hómezőben.
		Estelegve és ködbeszőtten
		Forgószél-lován össze-vissza
		Száguld a fehér Fagy-Halál
		Dermesztve, fütyülve, vakítva.
		Vén csavargó, itt nincs tovább
		S az a fa-Krisztus se segít meg,
		Hajhó: az élet nem adódott
		A bús galileabeliknek.


2

		Hát lefekszünk és álmodunk,
		Mint az elfeledett rege
		S édes álmokban vesz meg minket
		Az Isten hidege.
		Hajhó, hát lefekszünk és álmodunk.


3

		Pompás és kicsiny palotában
		Párfümös, párás, jó meleg,
		Csókos illatú, kis termekben
		Vár a legnagyszerűbb leány.

		Szűz, de pompásabb az Életnél,
		Bölcs, de nyugtalan telivér
		S az ő kész, szent hálószobája
		Megér száz, hires csarnokot.

		Ő az Életnek el-nem-értje,
		Ő az a Gyönyör-Valaki,
		Kiért nem kár a kárhozás sem,
		Kiért nem nagy adó az üdv.

		Édes ágyába vonja forrón
		A vén csavargót ez a lyány
		S a legégibb muzsika hallik
		A legemberibb éjjelen.


4

		Így fagyott meg a vén csavargó.




A VÁROS LEÁNYA


		A Biblia is vallja
		S búgják bús, ódon énekek:
		Falánkabban fal férfiut a nő,
		Mióta város építtetett.

		Márvány-omlasztó rózsa
		Régi Zeus-templom falán:
		Bekúszta, fogta diadalmasan
		Sziveinket a városi lyány.

		Óh, Város, én imádlak,
		Ha nem Budapest vagy, de más.
		Egyszer a harmadik emeleten
		Párisban ért egy szép riadás.

		Süldő lyány vetkezett volt
		Függöny-feledten, mint titok,
		Mely készülőn, keggyel, kegyetlenül
		Valakinek majd megnyílni fog.

		Mint az induló Végzet,
		Szűz hó-teste úgy villogott,
		Mint amikor a temetők során
		Sikló, bús lidércfény hint lobot.

		Soha tán a Halált még
		Így nem látták tolvaj szemek,
		Egész szegény csók-préda nememért
		Lelkem jajgatón megremegett.

		Leskődtem őszi estben,
		Míg az ablak sötétre vált
		S aztán betakartam a szivemen
		Két illetlent: Csókot és Halált.

		Azóta Halál és Csók
		Itt élnek bennem vétkezőn:
		A Város leánya falura jött
		S virágokat gyilkol a mezőn.




A LEGSZEBB ESTE


		Be nagy Tél zuhant rám hitben, vágyban, célban,
		Valakim, egy Asszony, nálatok is Tél van?




Конец ознакомительного фрагмента.


Текст предоставлен ООО «ЛитРес».

Прочитайте эту книгу целиком, купив полную легальную версию (https://www.litres.ru/ady-endre/a-menekulo-elet/) на ЛитРес.

Безопасно оплатить книгу можно банковской картой Visa, MasterCard, Maestro, со счета мобильного телефона, с платежного терминала, в салоне МТС или Связной, через PayPal, WebMoney, Яндекс.Деньги, QIWI Кошелек, бонусными картами или другим удобным Вам способом.


